Avagy a felejtés nagyobb áldás, mint hinnénk.
Ismerős az az érzés, mikor másnap vizsgázol, de nem tanultál semmit a félévben, azonban bejártál az órákra, ha másért nem is, csak aludni? Ez utóbbi tréfa. Mindenesetre ilyenkor jól jönne, ha emlékeznénk a szükséges információkra, hogy a vizsgán mi nevessünk utoljára… Nos, ebben a filmben lesz vizsga, emlékezés, felejtés, sírás és kacagás.
Ez a film is, mint a magyar filmek jó része, kevésbé ismert, mintha rejtegetnék az emberek elől az érdekes és igényes filmeket, azt a látszatot keltve, mintha a hazai alkotások nem érnének annyit, hogy felvegyék a versenyt a nemzetközi művekkel. Való igaz, van egy mély szakadék az itthoni filmgyártás több, mint egy évszázados történelmében, azonban bizakodva látom, hogy egyenesen ívelünk ki abból a korszakból. Remek példája ennek eme filmdráma is, mely ötvözi a tudományos fantasztikumot és a drámát, megfűszerezve jó adag fantáziával, humorral és meghintve egy kevés tudománnyal. Természetesen nem maradhat el a jó öreg szocializmus karikatúrája sem, amely szépen körülöleli a történetet. A metaforánál maradva, ha mindezeket belepakoltuk a „süteménybe”, mehet is a sütőbe, az eredmény pedig két sült bolond és egy lelkes hétköznapi pszichiáter doktorandusz (elnézést a szóviccért). De miről is szól a film? Valamikor a rendszerváltás előtt találjuk magunkat, ahol erős még a materialista felfogás, a tiltott gyógyszerkísérletek és a „kitűnő” bánásmód az egészségügyben. Főszereplőnk, Lónyai egy pszichiáter, aki diplomamunkájában egy ritka betegséget kutat, azonban többnyire csak történelmi forrásokból tud dolgozni páciens hiányában. A történet nem ér véget, véletlenül megtalálja azt az egy embert, aki ebben a betegségben szenved – bárcsak az életben is így mennének a dolgok…!
Ezt a filmes fogást leszámítva viszont izgalmas kis történet kerekedik. A páciens, Ervin problémája mindössze annyi, hogy mindent megjegyez, amit lát, hall vagy érez, ami elsőre nem tűnik problémának, áma film alatt rájövünk, milyen édes is a felejtés. Az eseményeket bonyolítja, vagy inkább bolondítja, hogy Lónyai édesapja is szenved egy jóval hétköznapibb betegségben, ő ugyanis nem emlékszik semmire, olyannyira, hogy fiát fegyverrel fogadja, mikor hazamegy. Lássuk a felállást: van egy „normális” pszichiáter; egy középkorú férfi, aki felejteni szeretne; és egy öregember, aki emlékezni. Komikusan hangzik, elismerem, az is, de ne tévesszen meg senkit, amennyire könnyed és szórakoztató, éppen annyira izgalmas; megragad minden lehetőséget, hogy felkeltse az érdeklődésünk és ne lankadjon a figyelmünk. Tudományos szinten kevésbé helytálló alkotás, ellenben kiemelném lélektani hatását, bár nem egy Forrest Gump, azért tartogat számunkra pár megfontolandó dolgot életünkkel kapcsolatban, legyenek azok vizsgák, vagy az élet más fontos területei. A történet bravúros befejezéssel végződik, remekül igazodik egymáshoz mind a lezárás, mind az egész eseménysor, és nem maradhat el a boldog befejezés sem. Ezzel a filmmel szeretnék sikeres vizsgaidőszakot kívánni mindenkinek, és ne feledjétek: bár a felejtés édes, de csak a vizsgák után!
MEMO (magyar filmdráma, 88 perc, 2016)
Rendezte és a forgatókönyvet írta: Tasnádi István
Szereplők: Lengyel Tamás (Lónyai Péter), Molnár Áron (Seress Ervin), Haumann Péter (apa)
Pontszám: 7/10
Kerestély Koppány
kerestely.koppany@nyuz.elte.hu